APÁM EMLÉKEI

Apám 73 éves, a forradalom 33^(*). Születésnapomra képeket hoz át. Fekete-fehér negatívokat, pauszcsíkokból dipába kötött tasakokban. Mérnöki pontossággal vágva, fűzve, kötve, sorszámozva. A borítón elmosódott írás. 1956. szept. Balassagyarmat, alatta, 1956. okt. városi felv.

* * *

Apámnak harmónikás Kodakja van, a film hatszorhatos, fémorsós. Ritkán fényképez, nagyítani már egyáltalán nem nagyít. Valaha még kiállításra is dolgozott. Első képei: Nagybányai festő, Fürdőzők a Szamoson, Vasút épül, Jenci a hátizsákban, Mit csomagoltak uzsonára. Szeretett címeket adni. Az 1956. okt. városi felvételek sosem kaptak címet, el sem készültek. Apám még mindig fél.

Szemüveges, göndör hajú fiatalember, kockás ingben. Műszer fölé hajol a sínek között. Mint pár éve egyetemkerti gyakorlaton, gesztenyefák alatt. Áll a front. A vasutasok mentesülnek. Apámat nem hívják be. Erdélyben épül a vasút, mintha béke volna. Vagonokba embereket terelnek. Köztük szemüvegeseket, kockás ingeseket, göndör hajúakat. Apámat nem viszik el. Munkaszolgálatosokat hoznak a vasútállomásra. Van akinek egész életére szól a tábor. Aki író írjon, aki festő fessen. Apámat nem átkozzák el.

Vissza kell vonulni Gyarmatra. Az udvarban eltemetnek egy kétéves kisfiút. Hátizsákban a bátyámat. Vége a háborúnak. Újra dolgoznak a bíróságok. Apámat nem ítélik el. Földosztás, bélistázás. Sztálinvárosban épül a vasút. Az iparosításnak szakemberekre van szüksége. A párttitkárok nem szeretik, amit a mérnök gondol. Apámat nem küldik el. Avatják az úttörővasútat. Pestre költözünk. Telnek a káderlapok, munkában a házmesterek. Apámért nem csöngetnek be.

Nézzük együtt a negatívokat. Apám meséli, mi volt, hogy volt 1956 októberében.

__________________

(*) Az itt közölt visszaemlékezést a fényképező idősebbik fia, Lehel Jenő írta 1989 augusztusában egy apjával készített magnófelvétel alapján. Az írás a Mai Nap 1989 október 23-i számában jelent meg

Hát maguk itt mit csinálnak?

A Jukóbányai vasutat építettük. Diósgyőr fölött, kábé nyolc kilométer hosszú vonalat. Nagyobb csillék kerültek oda, több szenet fejtettek. A régi vasút gyönge volt, fel kellett erősíteni. Vendégszobában laktunk az állomáson. Huszonnegyedikén reggel is mentünk ki munkára. Ahogy ott méricskélünk, kiabálnak nekünk az emberek, hát maguk itt mit csinálnak. Mi az, hogy mit csinálunk, hát vasutat mérünk föl, dolgozunk. És honnan jöttek? Pestről. Hát nem tudják, hogy ott már lődöznek? Erre szépen összepakoltunk, bementünk az állomásra. Igenám, csak vonat nem volt. Szovjetunióból elindultak a tankok. Miskolc városon dübörögtek végig egymás után. Kimentünk a főutcára és néztük.

Indult másnap Miskolcról egy gyorsvonat. Bejöttünk a Keleti pályaudvarra. Akkor már az utcákon lövöldözés folyt. Gyalog kellet jönni a villamos mellett. Egy sorkatona is leszállt erről a vonatról. Kéksapkás parasztgyerek volt, mindenféle rangjelzés nélkül. Akkor az emberek, akik az állomáson voltunk, figyelmeztettük, hogy vigyázzon, ne menjen ki az utcára. Mert ott ha meglátnak egy ávóst, akkor nem nagyon fogják kérdezgetni, hanem lelövik. Tünjön el, vagy valamit csináljon, üljön vissza, aztán menjen a fenébe haza.

Még vagy három ember volt velem, mentünk szépen a Rákóczi úton. A Nemzeti színház előtt, az Emkénél, már ott volt Sztalinnak a szobra. Verték szét, aprították, tördelték. Valami traktor, vagy tank, húzhatta oda. Mentem tovább. Egy tank csöve egész laposra volt állítva, átbújtam alatta. A Kálvin téren is ott voltak az oroszok, a híd előtt is. Gyerekek, asszonyok fölmentek a tankokra, nagy barátkozás folyt. Emlékszem betört ablakok voltak, de nem nyúlt senki a kirakathoz. Nem igaz, hogy akkor fosztogattak.

Gyertek haza, fiam, ne csináljatok cirkuszt

Nem emlékszem, melyik nap volt, a Szepesi beszélt a rádión keresztül a gyerekeknek, hogy menjenek haza. A szüleiket is megszólaltatták, hogy hagyjátok abba, hogy gyertek haza fiam, ne csináljatok cirkuszt, mert ebből baj lesz, satöbbi. Szinte könyörögtek a gyerekeknek, ne barikádozzanak, ne lődözzenek.

A Petőfi hídon kellett átmenni, amikor mentem be a hivatalba, mert a Ferenc József hídon lőttek. A minisztériumnál állt egy tank, nem a Dunára, hanem a város felé irányítva. Benn gyűléseket tartottak, megválasztották a tanácsokat. Az ifjú Bartók lett valami elnök. Voltak ott nagy pofájú kollégák, addíg nem veszik le a szakállukat, mondták, amíg a ruszkik ki nem mennek. Kezdett beszélni a főmérnök, kedves elvtársak, így mondta. Erre lehurrogták, nem vagyunk elvtársak, urak vagyunk. Ilyen hangulat volt. Fölmentünk a személyzeti osztályra, kiszedtük a káderlapokat a páncélszekrényből.

Az ablakok be voltak törve. Rajzpapírokat szabdaltunk, ragasztgattuk be szépen. Az egyik kolléga tudott csehül, a ruszkikat vezette az első napokban. Ott tolmácskodott a tankok között, mesélte. Aztán meg azt mondta, hogy a magyar tankokat is irányította. Lényeg az, annyit beszélt, hogy egyszer csak eltűnt, disszidált. Ezek az emberek ott szélhámoskodtak. Azt hitték, majd ők lesznek az osztályvezetők.

Amikor vonultak az emberek a romok között, az olyan volt, mint a háború. Minden lecsendesedett, akkor az oroszok kimentek. Az Enszben a szovjet külügyminiszter azt mondta, hogy kivonulnak. Ki is vonultak, a hogyhívjákról, a körutakról. A rádióban a hangok megváltoztak, egy csomó párt akkor kezdett megalakulni. És ezek a gőzfejü emberek elhitték, hogy itt valami lesz. Én tudtam, ebből semmi nem lehet, ebből csak baj lehet. Tisztában voltam azzal, hogy milyen megállapodások voltak. Európát felosztották. Itt nincs mese, az oroszok innen ki nem mennek. Balassagyarmaton mutatta nekem egy orosz a térképen, annakidején, Bécs három részre, Berlin négyre lesz felosztva. Amerika el is mondta utólag, hogy biztosították a Szovjetuniót, hogy nem kívánnak beavatkozni ötvenhatba. Ugyanakkor a Szabad Európa meg a legpimaszabb módon heccelte itt a fiatalokat. Tanította ki őket, hogy kell ezeket a Molotov koktélokat készíteni, meg a tankokra dobni.

Az ágyúkat elvontatták, de maradtak ott orosz katonák. Sötétkék nadrágban. Azt klórmésszel leöntötték, és rózsaszín lett a nadrágjuk. Ezt nem lehet elfelejteni, ez olyan volt. Láttam egy idősebb embert, hogy aztán ez balesetet szenvedett, vagy lelőtték, mit lehet azt tudni. Ez a Futó utca, és innen benzines palackokkal dobáltak rá a tankokra, így tették lehetetlenné őket. Tankok bementek a szoros utcákba. Nem tudtak fordulni sem. A magyar halottakat gyorsan elpucolták. A Mária Terézia laktanyánál koporsóba tették, és elvitték őket. A laktanya kollégium is volt, a Liliom utcai oldalról. Egyetemista koromban ott laktam a harmadikon, balról a harmadik ablak. Azon bámultam ki. Az alsó rész el volt választva, ott katonák voltak. Az emeletről néztük, ahogy valamelyik törzsőrmesternek a felesége meztelenül hogyhívjákolt, öltözött át este. Nohát negyvenöt után már megszüntették.

Óvóhelyeket jelöltünk ki

A házban estére bezártuk a kaput, hogy ne jöjjenek idegenek oda. Vasárnap hajnalban, negyedikén, rohantunk le a pincébe. Node előtte ócska deszkákat, ajtókat emeltünk le, tettük a szén tetejére. Nem, fegyver az nem volt a kapuőrzéshez. Ide figyelj, ilyenről még most sem beszélnék.

Volt ott egy géppisztoly meg egy pisztoly is. Az egyetemről kerülhetett oda. A lényeg az, a háznak volt géppisztolya, láttam. De aztán gyorsan rábeszéltük a fiúkat, hogy tüntessék el. A kapu be volt zárva. Párban voltunk, én az öreg Bálinttal a negyedikről, ő volt a házbizalmi, vagy ilyesféle. Mondtam neki, menjünk le a pincébe, és nézzük meg, ha itt esetleg valami bombázás van, akkor hogy tudunk kiszökni. Mert amikor leomlik a fal, az az első kijáratokat eltünteti.

Akkor minden pincében végigmentünk, hogy ott hogy van, mint van. Egy öreg építész nekem ugrik, mit ijesztgetem én itt az embereket, hogy majd összedől a ház, satöbbi. Nem érdekelt, leintettem és megmondtam, tudom mit csinálok. Annak idején a háború előtt óvóhelyeket jelöltünk ki. Fizetségért. Fönn a várban, Kőbányán. Még negyvenegyben az egyetem után.

A pincében főztünk és semmi különös nem volt, ott kosztoltunk. A két egyetemista ott volt velünk a kollégiumból. Az ellátás olyan volt, hogy nagy tömbökben volt dán vajunk, azután holland kakaó. Vidékről is jöttek föl a falusiak. Egyszer azt hiszem a Kálvin térről aktatáskában hoztam krumplit. Osztották egy kocsiról. Amikor jöttem a hivatalból.

A magyar tankok szép nyugodtan sétáltak. Tartották a rendet valahogy. Magyar zászlóval, Kossuth címerrel. Már a harcok után, amikor elcsendesedett minden. Miután az oroszok kimentek. És mondják is, hogy semmi nem indokolta, hogy november negyedikén visszajöjjenek.

A te papád ávós

Jártam be a városba. Akkor már nem nagyon lőttek. Csak lődözgettek. Srácok is voltak. Ávósokra vadásztak. A Kálvin téren fölszaladt egy hogyhívják, egy ávós a toronyba. Azt oda zavarták és az onnan lődözött. Az evangélikus templomról. Gyorsan behúzódtunk a falhoz. A szomszédom a kapu alatt szídott valakit. A hangját megismertem. Alsóbb évfolyamra járt, benne volt a Gömbös szobor robbantásában is. Nem szólítottam meg, akkor ő miniszter helyettes volt.

A házban sok gyerek volt. Az egyik festette a kapura a Kossuth címert. Volt a földszinten egy vöröshajú fiatal lány is, aki aztán disszidált. Az öccse kiabált fel a másodikra a gyógyszerész gyerekének, hogy a te papád ávós. Erre azt mondja, nem ávós. És ez így ment. Nem volt ávós, csak katonatiszt.

Szabóék, vagy Vargáék laktak a földszinten. Igen, Varga Edit volt az a vörös lány. Azt tudom, még a háztetőre is följött velünk. A cserepeket elhúztuk, és onnan néztük, hogy ég a laktanya Pesten. Hárman mentünk fel az egyetemistákkal, meg az Edit. Annyit tudok, hogy azok ott paskolták a kislány fenekét. Dehát lehetett vele.

Első osztályon utaztak a tisztek. A gyerekek pontosan felismerték, melyik ávós, melyik nem. Mindenki tudta, hogy az ávósok, azok kiválasztottak. Azok vitték el az embereket. Becsöngettek, és vertek. Kékcsíkos sapkában. Hogy azokat el kell kerülni, mint a veszett kutyát. És attól féltünk mindíg, hogy ezek egyszer csak bejönnek. Hogy hová? Akárhová, a lakásba, a szobába.

A szomszédunkban két férfi lakott. Két ávós tiszt, akiknek a felesége két testvérnő. Ezek elég nagypofájúak voltak. Valahonnan Kunszentmártonból jöttek. Átjártak anyádhoz beszélgetni. Nem nagyon becsülték egymást. Sok mindent elmondtak. Az is veri, ez is veri az embereket. Ez egy csirkefogó, de az ő férjük nem. Amikor aztán géppisztolyosok jöttek, szerencsére már nem voltak ott. Mondtam nekik ezek már rég eltűntek. Eltűntek?

* * *

Örülök a negatívoknak. Apám azt mondja, csinálok velük, amit akarok, de vigyázzak... A képeket meg kell csinálni. Megvan a nagyító, a három tálka. Veszek égőt, piros mikulás zacskót, vegyszert, papírt. A hívó kényes, nem kerülhet bele fixír. Minden eszembe jut a sötétben. A lavórban fürdenek a képek. Itt vannak a kezemben, itt vannak a fejemben. Apám emlékei, apám félelmei.